Gárdonyi Géza és én jó viszonyt ápolunk, A láthatatlan embert és az Ida regényét bátran ajánlom mindenkinek nemtől és kortól függetlenül. Ennek függvényében nagy reményekkel vágtam bele az Isten rabjaiba, de nem voltam felkészülve arra, ami várt rám. Sajnálom, hogy nincs lehetőségem leülni az íróval a könyvről beszélgetni, mert számomra nem volt egyértelmű, mit is gondol a szereplőiről, de talán pont ez a jó író ismertetőjegye.

     Gárdonyi 1908-ban írt könyve Árpád-házi Szent Margit életét és róla szóló legendákat járja körül. IV. Béla a tatárjárás után Istennek ajánlotta a lányát, akit hároméves korától apácák neveltek. Margit, bár többször is lett volna lehetősége megházasodni (ezzel is erősítve apja külpolitikai kapcsolatait), végül mind a 27 évét Isten rabjaként töltötte.

     A könyv nem életrajz, és nem is Margit egyértelműen a központi karaktere. Margitot Jancsi, a kertészfiúból erőszakkal fráterrá avanzsált fiktív szereplő szemén keresztül ismerhetjük meg. Jancsival eleven, Regős Bendegúzra emlékeztető kisfiúként találkozunk. Jancsi anyukáját bízzák meg a Nyulak szigetén lévő zárda kertjének gondozásával, ám mivel férfiak nem tartózkodhatnak a zárda területén , így végül őt is az egyház szolgálatába állítják. Jancsi plátói szerelmet táplál Margit iránt, ami más körülmények között talán még viszonzott is lehetett volna. A történet nem túl cselekményes, Jancsi beszélgetéseiből derül ki, hogy éppen mi történik Margittal a zárdában.

     Igazából nem tudom mire vélni a címben lévő többes számot, hiszen az összes szereplő közül valójában csak Margit Isten rabja. Csak ő az, aki nem rejteget semmit, akinek nincsenek földi vágyai vagy kétségei az egyházi léttel kapcsolatban. Csak ő az, aki nem álmodozik családról, szerelemről, háborús hőstettekről, szép ruhákról, kincsekről. Csak ő az, aki nem bizonytalanodik el egyszer sem, aki önszántából visel vezeklőövet, aki ok nélkül szab ki magára ostorcsapásokat. Az összes többi szereplő emberi, hibákkal és gyarlóságokkal teli, csak Margit tökéletes. Vagy megszállott. Ezt mindenki döntse el magának.

     A könyvben lévő töménytelen fizikai és mentális szenvedés, aminek a szereplők alávetik saját magukat mai szemmel már nagyon érthetetlen, nehezen emészthető. Távoli már az a sötét középkor, és hiába szerettem volna megérteni a szereplőket, egyszerűen képtelen voltam rá. Nem tudtam épkézláb tanulságot leszűrni a történetből, nem tudtam csodálni Margitot a megtörhetetlen hitéért, hiszen ahogy a könyvben is elhangzik:

     "... Nem neki való élet volt! Hiszen Istennek se lehetett kedves látvány, hogy egy ártatlan teremtés rongyokban jár, ájulásig imádkozik és véresre vereti magát a böjti éjszakákon! Balgatag rajongás! A kereszténység fájának is vannak bütykei, vadhajtásai!..."