Az utóbbi hónapokban mélyponton voltam olvasás terén. Kedvetlenül rágtam át magam a könyveken, amiket a kezembe vettem, annak ellenére, hogy a legtöbbnek lelkesen álltam neki. Ez két okból kifolyólag is szörnyen megrémített. Az egyik ok természtesen a blog maga, hiszen komoly céllal indítottam el. A másik ok viszont ennél is súlyosabb. Mi van, ha egyszerűen már nem érdekel annyira az olvasás? Mi van, ha elvesztem az érdeklődést legrégebbi hobbim, a legkomolyabb tanárom iránt? Érdekes, hogy ebből az apátiából pont egy olyan könyv rángatott ki, mint a Szellemlány.

     Az írónő pályáját fejlesztőpedagógusként kezdte, és bár nem mindegyik könyve alapul valós eseményeken, a legtöbb műve olyan gyerekekről szól, akikkel a munkája során találkozott. A Szellemlány az utóbbi kategóriába tartozik.

     Torey Hayden egy hirtelen ötlettől vezérelve feladja nagyvárosi álommunkáját, hogy egy álmos kisvárosba, Peckingbe költözzön tanítani. Itt ismerkedik meg Jadie-vel, a szelektív néma 8 éves kislánnyal, aki bár otthon beszél, az iskolában nem hajlandó megszólalni. Torey már többször találkozott ilyen esetekkel a pályája során, így Jadie hallgatását könnyen megtöri, ám a munkája neheze csak ezután kezdődik. Tanítás utáni, szertartásos találkozásaik során Jadie szépen lassan megnyílik. Történetei zavarosak és az emberi gonoszság olyan mély bugyraiba kalauzolnak el, amiről nehéz elhinni, hogy egyáltalán léteznek. A könyv lényegében Torey küzdelmeiről szól, hiszen küzd Jadie-ért, de egyben Jadie-vel is, küzd a szkeptikus kollégákkal, de küzd saját magával is, hiszen ő sem tudja mindig, mit is higgyen és bozonyítékék, konkrétumok hiányában mit is cselekedjen.

     Még a könyv végén sem kapunk választ arra, mi is történt Jadie-vel és húgaival pontosan. Mivel valós emberi életekről beszélünk, ezért számomra nem is ez a legfontosabb kérdés, hanem az, hogy a szereplők élete jó úton halad-e. A válasz az, hogy igen, nekem ez bőven elég.

     Tetszett, hogy a könyv hétköznapi embereknek lett írva, nincsen teletűzdelve érthetetlen szakkifejezésekkel. Az is hatalmas pozitívum, hogy az írónő nem sokkolni akar, elkerüli a hatásvadászatot, amibe olyan könnyű lett volna belesétálni a gyermekbántalmazás témájából adódóan. Amennyire lehet objektív marad, én pedig elvárom ezt akármiről legyen is szó.

     Letehetetlen könyv volt számomra a Szellemlány, amit azonban néha muszáj volt letennem. Muszáj volt néha letennem, megkeresnem a házban kolbászoló kiscicámat és megsimogatni, megszeretgetni őt, de még így is rossz álmok gyötörtek az elmúlt egy hétben. Mint ahogy Torey, úgy én is sokszor mocskosnak éreztem magam Jadie történeteit olvasva. De az élet nem mindig vidám, a legrosszabb is megtörténik. Jó tudni, hogy léteznek olyan emberek, mint Torey, akik a munkájukkal minden nap egy kicsit jobb hellyé teszik a világot.

     André Aciman könyvének főszereplője Elio, egy 17 éves olasz értelmiségi családból származó, művelt fiú, akinek professzor apja minden nyári szünetben befogad olasz vidéki villájukba egy tehetséges diákot, hogy pártfogolja őt. Így találkozik a főszereplő Oliverrel, a 24 éves, mozisztárokat megszégyenítő kisugárzással és átlagon felüli intelligenciával rendelkező amerikai férfival. Oliver és Elio kapcsolata kezdetben hűvös és távolságtartó, ám a 6 hét lefolyása alatt olyan kötelék alakul ki köztük, ami az egész további életükre hatással lesz.

     Én először a filmmel találkoztam, ami nagyon nagy hatással volt rám. Nemtől, kortól, szexuális irányultságtól függetlenül bárki magára ismerhetett a filmbeli Elióban, hiszen a nyári szünetek szabadsága, az első szerelem és az azzal szinte minden esetben együtt járó szívfájdalom mindenki életében meghatározóak. Ráadásul a vidéki Olaszország hangulata tökéletes kiegeszítője a keserédes történetnek.

     A könyv azonban bánatomra csak nyomokban tartalmazta azt, amiért a film nagyon tetszett. Ez rajtam is múlt, mert teljesen más karakter vagyok, mint a főszereplő, ezért nem tudtam azonosulni vele. Nem sokszor szoktam ezt kiritikaként felróni, mert nem igazságos, ám egy igazán jó könyv esetében ez fel sem tűnik.

     A könyvbeli Elio szenvedélye csillapíthatatlan, már az első laptól kezdve olyan erős vágy ömlött rám, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Elio érzelmei végig ezerfokos lángon égnek, amivel csak az a baj, hogy így nincsenek csúcspontok, a néha már érthetetlenségig túlbonyolított leírások pedig hamar unalmassá válnak. Elio szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, számára pedig végig csak Oliver létezik, aminek eredményeképpen Oliver egy jól kibontott karakter ugyan, de minden más (például Elio kapcsolata a szüleivel) csak vázlatos. Pedig ez a vonal is érdekes és fontos lehetett volna, hiszen ritkán találkozhatunk olyan elfogadással, amit Elio szülei mutatnak.

     Az idő múlását is problémásnak találtam. A könyv háromnegyede 6 hét alatt játszódik, azonban irrealisan sok cselekmény van belesűrítve ebbe a pár hétbe, hihetőbb lett volna, ha egy teljes nyár eseményeit öleli fel a mű.

     Talán az én hibám, hogy előbb néztem meg a filmet. Azonban tudok arra is példát mondani, hogy könyv és a belőle készült film egyaránt megríkatott, tehát ennek nem kellene számítania.

     Gárdonyi Géza és én jó viszonyt ápolunk, A láthatatlan embert és az Ida regényét bátran ajánlom mindenkinek nemtől és kortól függetlenül. Ennek függvényében nagy reményekkel vágtam bele az Isten rabjaiba, de nem voltam felkészülve arra, ami várt rám. Sajnálom, hogy nincs lehetőségem leülni az íróval a könyvről beszélgetni, mert számomra nem volt egyértelmű, mit is gondol a szereplőiről, de talán pont ez a jó író ismertetőjegye.

     Gárdonyi 1908-ban írt könyve Árpád-házi Szent Margit életét és róla szóló legendákat járja körül. IV. Béla a tatárjárás után Istennek ajánlotta a lányát, akit hároméves korától apácák neveltek. Margit, bár többször is lett volna lehetősége megházasodni (ezzel is erősítve apja külpolitikai kapcsolatait), végül mind a 27 évét Isten rabjaként töltötte.

     A könyv nem életrajz, és nem is Margit egyértelműen a központi karaktere. Margitot Jancsi, a kertészfiúból erőszakkal fráterrá avanzsált fiktív szereplő szemén keresztül ismerhetjük meg. Jancsival eleven, Regős Bendegúzra emlékeztető kisfiúként találkozunk. Jancsi anyukáját bízzák meg a Nyulak szigetén lévő zárda kertjének gondozásával, ám mivel férfiak nem tartózkodhatnak a zárda területén , így végül őt is az egyház szolgálatába állítják. Jancsi plátói szerelmet táplál Margit iránt, ami más körülmények között talán még viszonzott is lehetett volna. A történet nem túl cselekményes, Jancsi beszélgetéseiből derül ki, hogy éppen mi történik Margittal a zárdában.

     Igazából nem tudom mire vélni a címben lévő többes számot, hiszen az összes szereplő közül valójában csak Margit Isten rabja. Csak ő az, aki nem rejteget semmit, akinek nincsenek földi vágyai vagy kétségei az egyházi léttel kapcsolatban. Csak ő az, aki nem álmodozik családról, szerelemről, háborús hőstettekről, szép ruhákról, kincsekről. Csak ő az, aki nem bizonytalanodik el egyszer sem, aki önszántából visel vezeklőövet, aki ok nélkül szab ki magára ostorcsapásokat. Az összes többi szereplő emberi, hibákkal és gyarlóságokkal teli, csak Margit tökéletes. Vagy megszállott. Ezt mindenki döntse el magának.

     A könyvben lévő töménytelen fizikai és mentális szenvedés, aminek a szereplők alávetik saját magukat mai szemmel már nagyon érthetetlen, nehezen emészthető. Távoli már az a sötét középkor, és hiába szerettem volna megérteni a szereplőket, egyszerűen képtelen voltam rá. Nem tudtam épkézláb tanulságot leszűrni a történetből, nem tudtam csodálni Margitot a megtörhetetlen hitéért, hiszen ahogy a könyvben is elhangzik:

     "... Nem neki való élet volt! Hiszen Istennek se lehetett kedves látvány, hogy egy ártatlan teremtés rongyokban jár, ájulásig imádkozik és véresre vereti magát a böjti éjszakákon! Balgatag rajongás! A kereszténység fájának is vannak bütykei, vadhajtásai!..."